... a hitetlenek ugorják át ezt a cikket. Mert itt bizony olyan gondolatmenet következik, amihez szükséges az Istenben való hit. Különben semmi értelme.
Három alapesetet szeretnék felvázolni, amikbe az életünk egyes eseményeit belesorolhatjuk. Az első eset a mindennapi élet, amikor minden a legnagyobb rendben, semmi különös nem történik, minden folyik a saját medrében. Az élethelyzetek besorolásának második esete, amikor valami botlás, valami gond adódik, ami akár katasztrófával is végződhet, de végül sikerül kivédeni, megmenekülni, vagy csak úgy alakul, hogy nagyobb baj nem lesz belőle. A harmadik eset pedig, amikor nemcsak megbotlunk, de el is esünk, mikor megtörténik a katasztrófa, valami olyan történik az életünkben, amit komoly traumaként élünk meg, és fel kell dolgoznunk.
Persze másképp is meg lehet közelíteni az egyes életeseményeket, de én most ebből a szemszögből szeretném.
A kérdés az, hogy mit szoktunk reagálni? Nagy általánosságban a következők a jellemzők.
Ha minden rendben van, akkor nem gondolunk semmit, hiszen az természetes, hogy minden úgy van, ahogy mi eltervezzük, ahogy annak lennie kell.
Ha megbotlunk („látjuk a végzet göcsörtös ujjait végigsimítani az arcunkon”) akkor megijedünk, de ha „szerencsésen” megússzuk a dolgot, akkor annyit mondunk: tyű, szerencsénk volt. Szerencsénk.
De mikor beüt a „ménkű”, akkor persze egyből azt kérdezi az ember, hogy „miért hagytad ezt Istenem?”. Milyen korlátolt az ember, hogy csak akkor jut eszébe Istent felhozni, mikor gondja van. Hívőbbek talán még akkor is, mikor megmenekülnek a csapástól.
De a hétköznapi életben, mikor számtalanszor megmenekülünk észrevétlenül bántalmaktól, akkor eszünkbe nem jutna, hogy akkora világban élünk, amit egyáltalán felfogni sem tudunk, nem még irányítani, és ha valaki vallásosnak tekinti magát, akkor azt is tudnia kell, hogy mindenért köszönetet mondhat az Istennek. Minden nap, minden percért. Csak gondolja végig mindenki az elmúlt napját, hányszor eshetett volna le lépcsőn, és szeghette volna a nyakát, hányszor veszíthette volna el az iratait, hányszor lehetett volna egy közúti baleset vétlen áldozata. De nem volt. Nem kell rettegésben élni, de az elbizakodottság, hogy minden azért ilyen tökéletes az életben, mert mi megérdemeljük, és mert minden csak azért van, hogy minket szolgáljon egy vallásos embernek nem lehet életfelfogása.
Ha valaki az élet apró pillanataiért nem tud vagy nem akar hálát adni az Istennek, az inkább ne fárassza magát és a társait a vallásosság terhével.
2016.02.01.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.