Egyébként… béke veled!

Sikeresen átvészeltem életem első elutasított, de mégis megszerzett békecsókját.

A szentmise keretében, mikor is a pap azt mondja: „Köszöntsétek egymást a béke jelével!”, mire a nép a „Legyen békesség köztünk mindenkor!” választ adja, úgy hívják, hogy békecsók. Nem a neve a lényeg, hanem az aktus, hogy áldozás előtt embertársainkkal is megbékélünk, MEGBOCSÁJTUNK nekik. A mise elején a bűnbánati részben fogalmazzunk úgy, hogy Istennel és magunkkal rendezzük a bűnbocsánat azon részét, mikor mi vagyunk a bűnösök. Bocsánatot kérünk azokért a bűnökért, amiket szóval, cselekedettel vagy mulasztással vétettünk az isteni törvények vagy felebarátaink, testvéreink, bárki ellen. Kis kitérő itt, hogy a keresztények ugye megbocsájtanak annak, aki kéri a bűnbocsánatot és őszintén vezekel érte („mea culpa”). A bűnről sokan azt hiszik, csak ez a része létezik és gyakran megfeledkeznek a másik oldalról. Amikor kárunkra vagy ellenünk követtek el bűnt mások: azt nekünk kell megbocsájtanunk. A mise elején a többiek, akik ott vannak, a templom bármely szegletében, akár abban a padban is, ahol mi vagyunk, szintén megbánják bűneiket, és bocsánatot kérnek, nem csak Istentől, de tőlünk is, bármiért, amit elkövettek. És a békecsók az a része a misének, ahol kinyilvánítjuk azt, hogy mi mindazokkal, akik ott vannak a misén, békében vagyunk, megbocsájtást kértünk tőlük, és megbocsájtottunk nekik. Mélyebben belegondolva szép és végeredményben praktikus az, hogy a bocsánatkéréstől (mise eleje) egészen addig ad időt a liturgia a béke kinyilvánításra, amíg csak lehet (szinte az áldozás megkezdéséig). És ezután lehet áldozni. Az mehet áldozni, aki bocsánatot kért, megbocsájtást nyert és aki megbocsájtott felebarátainak.

Nemrég történt meg velem életemben először, és remélem utoljára, hogy nem kaptam meg a békecsókot. Hogy mindenkinek egyértelmű legyen, itt nem egy pusziról van szó, hanem a „Béke veled! – És a Te lelkeddel!” párbeszédről és az alatta nyújtott kézfogásról. Egészen részletesen mondva, de a személyiségi jogokat nem tiporva: templomlátogató felebarátom a mise korábbi részében nem látta, hogy én ott vagyok a közelében, békecsókkor ugye a kézfogás okán körbenéz az ember (legtöbben mosolyogva, mivel ez egy kifejezetten örömteli rész), ahogy a szemembe nézett láttam a felismerést, és a kezét azon nyomban visszahúzta, próbálta azt másnak nyújtani. Nem tudom, hogy jutottam döntésre ilyen gyorsan, de utána nyúltam, és nem erősen, csak határozottan megfogtam a kezét, és mosolyogva mondtam, hogy „Béke veled!”. Zavart bólogatás volt a válasz. Az igazán meglepő az volt, hogy ezután áldozott.

Nem máshol történt ez, hanem Rimócon, ahol ilyet már többször hallottam másoktól, de magamban mindig kétségbe vontam, gondoltam csak félreértett valami mozdulatot a tapasztaló. De nem volt ebben mit félreérteni. Egy olyan valaki nyújtotta nekem a kezét békére, majd húzta egyértelműen vissza, akinek én a nevét sem tudom. Sem azt, hogy hol lakik, kinek a kije. Bár Ő, gondolom, tudja, hogy én ki vagyok. De akiktől hallottam már ilyet, azok ismerték azt, aki elkövette ezt velük. Vajon tudják ezek az emberek, hogy mit cselekszenek? A jézusi idézet jut az ember eszébe: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). De itt, egy faluban, egy templomban, egy eléggé megszabott liturgiai rendben az emberek tudják, hogy mit kell tenni, tudják, hogy mit tesznek, illetve, hogy mikor tesznek olyat, ami nem jó.

Bűn az, ha nem bocsájtunk meg? Bűn az, ha megbotránkoztatjuk a többi templomba járót? Hogyan várhatja el valaki, hogy megbocsássanak neki, ha ő nem bocsájt meg? Miért jár valaki a templomba, ha nem azért, hogy bocsánatot nyerjen és megbocsásson? Hogy mer áldozni? Elgondolkodik azon, amit tesz? Vagy fel sem fogja?

Jól tettem, hogy mégis megfogtam a kezét? Azt gondolom igen. Én megbocsájtottam neki. Azért írtam ezt le, hátha elolvassa, és akkor talán nem felejt el a következő mise bűnbánati részében erre is gondolni. És ha a kedves olvasók között van olyan, aki csinált már ilyet, főleg ha szándékosan, akkor az gondolja át, hogy miért jár egyáltalán templomba! Nincs ebben semmi felháborító. Aki templomba, misére azért jár, hogy imádkozzon a többiekkel, hogy tanuljon, töltődjön, bocsánatot kérjen, kapjon és adjon, hogy részt vegyen az eucharisztiában, az érti amit leírtam. Aki azért jár a templomba, hogy megnézze, hogy ki ment még oda, ki nem ment, hogy kin milyen ruha van, ki kivel ment, ki késett, vagy azt hallgatja ki mit pletykál, mit mond, az tulajdonképpen bűnt követ el: mulasztással. Lehet, hogy rosszabb, mintha nem menne.

„ismerhetem az összes titkokat ... odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.” (1Kor 13)

2018.11.28.