Nyomokban világvége várható, északon az áramlatok foszladoznak, délről viszont jön a homok, nyugaton lassan mindenki teljesen megőrül, keleten pedig nagyon dörög és villámlik, közben mi meg csak magunk alatt vágjuk a fát… az összeset.

A hülyeség kora című filmet kötelezővé kellett volna tenni, nem csak az iskolákban, mint egy kötelező olvasmányt, de az otthonokban is, havonta le kellett volna adni főműsoridőben. A döntéshozókat, fejeseket, felső tízezret pedig naponta kellett volna leültetni, hogy megnézze. A film 2009-ben készült, a történet a jövőben játszódik, ahol a szinte teljesen kihalt emberiség a hagyatékát rendezgetve mélázik azon, hogy vajon hogyan sikerült mindent ennyire eltolni. 13 év távlatából pedig az az üzenete, hogy már késő.

Én láttam akkor, amikor még újdonság volt, azt hittem a remény szülte, hogy majd nem úgy lesz, ahogy látnoki erővel megalkották. De félelmetes, hogy milyen pontosan jövendölte meg (inkább tudósokkal közösen felvázolták) több, mint 10 évvel ezelőtt, hogy a klíma és az emberiség hogyan fog megváltozni. Amit eddig jósolt, teljesen bejött. Ha a többinek csak a fele bejön... már akkor is mindegy.

A film ingyen elérhető, ami ékes példája annak, hogy amit nem akarnak, hogy sokan lássanak, azt nem tiltják be, ellenkezőleg, ingyen feltöltik egy mindenki által elérhető helyre, és még véletlenül sem említik sehol. Itt a linkje: https://www.youtube.com/watch?v=oG8R1bfRKRk

Borzasztó belegondolni mi lesz, mi lehet, meddig megyünk még el? Vagy rögtön, és radikálisan változtatunk, vagy szépen lassan végünk. Nem. Már lekéstünk a változtatásról és már nem a "szépen lassan" fázisban vagyunk. Már a gyorsuló szakaszba érkeztünk, ezért kezdik el egyre többen észrevenni a hatásait. Vannak, akik még mindig erőltetik, hogy ez nem valós probléma, nincsenek összefüggések. Másokat még mindig nem érdekel, nem gondolják végig, hogy milyen hamar véget érhet a megszokott kényelem. Vannak, akik valamilyen módon mégis készülődnek, dehát a társadalom, a rendszer és a megkötések még azt sem engedik, hogy az ember bebiztosítsa magát. Már nem lassan jön el az ideje, hogy elfogyjon a víz (még ha nem is pont nálunk), ne legyen télen fűteni való, ne érjenek be a növények, a pénzünk elveszítse az értékét, háborúba keveredjünk, megakadályozzák, hogy megvédjük magunkat vagy megszerezzük amire szükségünk van, vagy elvegyék bármink is van. A jelenlegi társadalmi rend atomjaira hullik egy pillanat alatt, ha ezek az események a végletekig fokozódnak.

Mire számíthatunk? – Megszorítás, depresszió, öngyilkosságok. A megszorításoknak egyébként lenne értelme, mintha valami sajátos védő mechanizmus elindult volna, és végeredményben elkezdtük csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, de ha valaha vége lesz, akkor duplázott erővel rombolunk majd tovább. Közben megpróbálunk úgy tenni, mintha semmi sem történne. Mintha minden egyes megszokott kényelmünket szolgáló apróság megmaradna, és nem lenne veszélyben az egyensúly. Védelmi mechanizmus ez is, mivel akkora a baj, ami közeleg, hogy nincs már más ellene, mint a tagadás. Tagadjuk, hogy ez most, itt megtörténne, észre sem akarjuk venni. Aki szól, azt halkítjuk, mert nem csak tagadjuk, de nem is akarjuk elfogadni. Mivel az fájna.

A megelőlegezett, globális gyász szintén előjele a katasztrófának. Borzasztó felismerés, hogy lehet már gyászoljuk mindazt, amit elveszítettünk. Mert már múlt időben beszélhetünk a normálisan működő időjárásról, a fajok sokszínűségéről, és hamarosan múlt idő lesz ezzel megszokott életvitelünk, berendezkedésünk is. Temethetjük az egészet, ha egyáltalán lesz időnk temetni. Mert benne van a pakliban, hogy az egész olyan hirtelen fog a nyakunkba zúdulni, mint egy lavina. Mint mikor egy hegymászócsapat látja valóban maga felé száguldani a hó-fergeteget. Van, aki szólt korábban, hogy ez így nem lesz jó, és van aki még most is rohan előre, mintha le tudná hagyni a végzetet, de a többség csak döbbenve áll, és fél perc alatt feldolgozza a gyászt.

A gyász feldolgozásának öt szakasza van: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás.

Mint egy filmjelenet: néz a csapat a lavinára és először tagadnak: ez nem lehet igaz! Aztán persze mérgesek, de erre sincs sok idő. El kezdenek körbe nézni, hátha találnak kiutat, hátha van valami mód: ez az alkudozás, ezután jön az igazi páni félelem, hogy most mi lesz: ez a depresszió. És végül, amikor rájönnek, hogy nincs mit tenni, elérkezik a megnyugvás, az elfogadás pillanata, amikor a lavina alatt állók megfogják egymás kezét, és bátran néznek bele a halál szemébe. Gyönyörű kép, iszonyú végkifejlet.

Egy ilyen pillanatnak vagyunk mindannyian részesei, milliószoros lassításban, a különböző szakaszokat szinte egyszerre megélve. Amit ebben az esetben elveszítünk nem más, mint a saját életünk, környezetünk, mindenünk. „Magatokat siratjátok”!

Egyszerűen tönkretették körülöttünk a bolygót, amihez a magunk kényelmével mind hozzájárultunk. És ahogy a bolygó élővilágot biztosító közege omlik össze, úgy válik egyre tisztábbá mindenki számára a kép, hogy valami akkora nagy a baj, amit csak akkora összefogás állítana meg, amit még nem látott a világ. De ilyet nem véletlenül nem látott még a világ. És ezt a tényt felismerve egyre többen realizálják, hogy jön a katasztrófafilmekben, disztópiákban képileg megjövendölt élet. Ami a mostanihoz képest életnek sem biztos, hogy nevezhető, tehát van mit gyászolni.

Aki tagad, az még nagyon az elején van a folyamatnak, mintha semmissé lehetne tenni bármi rosszat azzal, hogy nem fogadjuk el. Akik haragban vannak, azok már megértették, hogy valami történt, de azt keresik, hogy ki okozta, és felelősségre akar valakit vonni, az olajtársaságokat, a műanyag használókat, a kormányokat. Aki alkudozik, az reméli, hogy vissza lehet fordítani a folyamatot, de van, hogy a véglegest akarja meg nem történté tenni. A kétségbeesés pillanata ez, és ebben van jelenleg a világ nagy része a kvótákkal, a szabályozásokkal, a papírszívószállal. És vannak, akik már a depressziónál tartanak, maguk alatt vannak mert nem tudnak mit csinálni. Sok fiatal érzi így magát, a teljes kétségbeesés eluralkodik rajtuk, és van, hogy sírnak, és vádolják az előző generációkat és mérgesek, de leginkább csak teljesen letargikusak. És a végső fázis, az elfogadás, amihez a legkevesebben jutottak még el, mert ahhoz az egész folyamatnak le kell zajlania. Elfogadni a veszteséget megnyugtató de szomorú dolog, amikor már nem aktuális érzelmeket vált ki az emberből a megtörtént veszteség, hanem már tud objektívebben visszatekinteni, és azon gondolkodni, hogy amit elvesztettünk az milyen volt, mi volt jó benne.

A hülyeség korában is itt tart a főszereplő narrátor, az összegyűjtött emberi produktum, a művészetek és a tudomány eredményei mind ott vannak, mint egy sírkő, hogy emlékeztessen, hogy mi minden jó volt a korábbi korokban, és mit veszítettünk el azzal, hogy nem vigyáztunk magunkra.

Falra festett ördög.

Tenni kellett volna valamit. Már rég, és sokkal többet. Akik tehettek volna bármit, azok ezt nem látták be, vagy nem látták a hasznot benne. Lassan de elértük a pontot, amikor már nincs mit tenni.  Akik előre látták, hogy mi lesz, azok szóltak. Ezek a szavak már elszálltak. Akik tudták mi lesz, azok lehettek jósok, zsenik, őrültek, tudósok, józan paraszti ésszel rendelkezők, mindegy. Mielőtt elkezdett összeomolni a kártyavár, ami a többség által elképzelhetetlen volt, addig a sok őrült csak a falra festette az ördögöt, és bárhonnan képesek voltak őket kitessékelni. A többséget nem érdekelte, sőt dühítette a klíma-téma. Próbálták felnyitni mindenki szemét, elmagyarázni mi a baj a rendszerrel, a következményekkel, az emberekkel. De nem tettek mást végül, csak falra festették az ördögöt. Illetve szóltak, hogy az ördögöt így szépen, mindannyian festjük, de csak együtt lehet lemosni, amíg még lehet. Mostanra eljött az idő, amikor az ördög lemászik a falról.

„Én mondtam! Mit mondtam neked? Nem meg mondtam?  Mert én szóltam!  Mhmmm...  És mikor szóltam neked? Már réges-régen. És mit mondtam, mi lesz mikor szóltam? Pontosan az, ami történt!!!” - Family Guy

A megmondókat nem szeretik az emberek, mert kellemetlen, kérlelhetetlen alakok. Az előre megmondókat meg aztán főleg ki nem állhatják. Én nagyon sajnálom azokat, akik a falra festették az ördögöt, és nem értek el vele semmit, közben szánom és bánom az egész felhajtást, mert nem értünk el vele semmit. Mosolyogva szedtük és szelektáltuk a szemetet, LED-esre cseréltük az izzókat, de a nagyobb folyamatokra és a tömegekre semmilyen hatást nem sikerült gyakorolni. "Mindmeghalunk" - mindenképpen, és egyszer biztos. Csak jó lett volna elérni azt, hogy ne idő előtt, és megakadályozni a káoszba fulladó, a gyerekeinket, unokáinkat a létbizonytalanságba taszító végkifejletet.

2022.09.29.

 A középszerűség jelmondata. Ahol nincs igény a szép és igényes megvalósításra ott megelégszenek a kevesebbel. Ahol megelégszenek a kevesebbel, ott középszerűség van, és ott nincs fejlődés, nincs művelődés, nincs szépség. Ott maximum praktikus és szükségszerű megoldások lehetnek. És ott fejedelminek ítélnek minden középszerűen megvalósított dolgot, hiszen számukra az a legmagasabb elérhető szint.

De az emberek nem látják, ahogy rombol az igénytelenség, különben gondolom tennének ellene. Így történhet meg, hogy inkompetensek válnak szószólóvá, akik aztán szűklátókörűségükben nem veszik észre, hogy hogyan teszik tönkre a kreatív, a fejlődő és hozzáértő emberek munkáját, eddig elért eredményeit, szándékait. Az elődöktől ránk hagyott lehetőségek nem, hogy nem lettek kiaknázva, de jó mélyre el lettek ásva. És aki ásót ragad, azt leszólják, ellenséget látnak benne, és másoknak is ellenséggé teszik, ellehetetlenítik. Hiszen a középszerűség csapda, a tehetségtelenek saját mocsara, amibe belerángatják a tehetségeseket is, így azok sem érhetnek el semmit. Kiderülne, hogy a mocsár lecsapolása után a tehetségtelenek nem állnak meg a saját lábukon.

Ez tehát érdekük, és akarva vagy akaratlanul, de aktívan elnyomják az emberekben a jobb iránti vágyat. Félmondatokkal, egész mondatokkal, megjegyzésekkel, suttogással néha hangos szitokkal elérik, hogy elég legyen a kevesebb. Nem kell cifrázni, nem kell különösebb eredmény, nem kell tervezni vagy kiemelkedőt alkotni. „Jóvanazúgy!” Elég lesz az. Így ölik ki a kedvet azokból, akiknek megadatott vagy megszerezték a képességet ezeknek az eredményeknek az eléréséhez, és már nem kell velük versenyre kelni. Középszerűen középszerűek is tudnak teljesíteni, kiemelkedőkre nincs szükség.

Mi marad hát azoknak, akik mégis tenni akarnak valamit? Másik mocsarat kell választani, ahol aztán lehet eredményt elérni, de az sosem olyan. Hála lehet benne, de az ember gyakran csak legyint, hogy „hely, ha ezt otthon csinálhattam volna meg!”.

házi átok

Hol tehetségtelenség, ott igénytelenség,

Hol igénytelenség, ott középszerűség,

Hol középszerűség, ott leépülés,

Hol leépülés, ott ellenségeskedés,

Hol ellenségeskedés, ott nincs Isten…

 2022.04.28.

Eltelt egy év. De a hűtőben még mindig ott a keserűtúró. Sokáig eláll, és csak nagyon apró darabokat fogyasztok belőle. Egyrészt azért, mert annyi is elég belőle (inkább fűszer), másrészt mert azt akarom, hogy sokáig kitartson. Nem is értem, sosem értettem, hogy marad meg ennyi ideig, de most nagyon örülök neki. Emlékeztet és felelevenít.

Édesapa csinálta, és ezt az adagot még ő mérte ki nekem. Mikor fiatalabb voltam nem szerettem, de otthon sokszor a tejfölös haluskához például ezt keverték. Aztán egyszer valamiért megszerettem és Édesapa örült ennek. Ha csinált, mindig mondta, hogy vigyek, hagy fogyjon, egyem. Mi a keserűtúró? Pontosan nem tudom, túróból, kecsketúróból készülő amolyan sajtféle, befőttesüvegben jól megtömörítve érik be idővel a sós íze, amihez nem mindenkinek van ízlése megkóstolni, sokszor megszagolni sem. És nagyon sokáig eláll, akár egy jó sajt, hónapokig pihenhet. Az én kis üvegem már csak negyedig van, de még így is sokáig lesz belőle. Étel. Ételízesítő.

De nekem egy éve valami egészen más. Olyan emlék, ami máshoz nem fogható. Valami, ami még mindig összeköt vele, méghozzá elevenen. Az érzékszerveimen keresztül. Nem csak egy fotó, nem csak egy hangfelvétel, hanem íz és illat, ami az ő kezeiből kerül még mindig a tányérra. Azért akarom, hogy sokáig maradjon belőle. Az asztalnál bármikor ott lehessen. Mert nem csak a túró van benne. Benne van az érintése, ahogy összenyomta a túrót, hogy az egyben maradjon, ahogy az üvegbe tömte, hogy légmentes és kemény legyen. A kezéből maradt benne, az érintése, vagy inkább a szorítása maradt benne. Mint egy ölelésnél. A szeretete, hogy ezt nekünk is csinálta, hogy együk. Nem csak íz, de étel, táplálék, útravaló. Benne maradt minden alkalomból egy szó vagy egy sokadszor elismételt mondat, amit míg élt, volt, hogy már untunk, de most már valahogy hiányzik ez az unalom. A nevetés, a kacsintás, hogy miért finom, mivel jó, legközelebb is vigyek. Többet már nem tudok hozni.

A hűtőből kivéve, az asztalra téve, egy csipetet lefarigcsálva, majd a kés hegyével a falatok mellé mindig jön az ízlelés mellé egy kis emlék, vagy néha egy egész élet érzése. Mintha ezekben a darabokban benne lehetne az egész élete, és mintha így kapnék belőle még mindig valamit. Olyat, amit addig is amíg élt, és néha olyat, ami valamiért kimaradt. Egy mindent összegző áttekintést, mert ennyi idő alatt többször és sok szemszögből gondoljuk végig valaki életét, és elkezdjük észrevenni a változásokat, a folyamatokat, amiket életében nem. Ahogy az ízlés változik, úgy érik idővel az ember emléke is. Halványodnak a rosszabb, élesednek a szép emlékek. És néhány felismerés egyértelművé válik: amit kaptam tőle az már az enyém, csak az enyém, és csak annyi, tőle több már nem lesz az enyém. Tanítást, irányt, gondolkodásmódot, és végeredményben szeretetet. Magamnak kell feldolgoznom és megértenem, hogy mi ez az örökségem, pontosan mi is az, amit ő akart, mi az, amit ebből én akarok. Kaphatok én mástól tanácsot, és lehetett ő bárkivel kapcsolatban, ami kettőnk között volt, az már csak bennem van. Ahogy én emlékszem rá, úgy senki, és nem tudhatom, hogy más hogyan emlékszik rá. Sajnálhatom, ha valakinek rossz emléke van, sajnálhatom, ha nekem is akad, és örülnék, ha más is emlékezne olyan szép pillanatokra, ami nekem volt vele, és nagyon kíváncsi volnék az összes jó emlékre, amit másokkal élt meg. Beszélgetni lehetne róla, de talán még korán van. Ez a rendje a dolgoknak, hogy amíg olyanokra is túlságosan emlékszünk, amikről nem akarunk beszélni, addig nem illik. Utána már majd szabad lesz. És jó lesz. És akarok is. Addig pedig a saját emlékeinkkel kell beérnünk.

De nekem még van keserűtúróm. Úgy érzem, hogy van még, amivel kiegészíti ezt a csomagot. Ilyenkor mintha imádkoznék, egy kicsit mintha velem lenne, velem enne, ő adna enni, adna még valamit, ételt, életet. Vagy csak fűszerezné még mindig aktívan az ételem, az életem. Élet. Életízesítő.

Ilyen nekem az a kis üveg a hűtőszekrény felső polcán. Valami nagyon fontos, ami máshoz nem mérhető, és másnak fabatkát sem érne. De nekem minden egyes alkalommal fájdalom és öröm, íz és emlék egyben, valami belső vihart elindítani képes kis ízfokozó keserűség.

2022.04.03.

Azt gondoljuk felnőttünk, nem vagyunk gyerekek. De nem tudjuk megmondani, hogy mikor volt az a pillanat, amikortól már nem vagyunk gyerekek. Amikor a gyerekkor összes "gyermeki" tulajdonságát magunk mögött hagytuk. Meglehet azért, mert ez a pillanat valójában még nem jött el, és lehet, hogy soha nem is fog. Valójában mindenkiben van valami gyerekes. Valami apróság, ami örökre a személyiségünk része marad, ahogy a gyermeki énünk is mi vagyunk. Sokszor görcsösen küzdünk valami ellen, amiről úgy gondoljuk, hogy amiatt nem vesznek minket komolyan. Pedig lehet, hogy ezt más bennünk észre sem vénné, de a próbálkozás elárul minket. A gyerekek épp ezt csinálják, amikor mímelik a felnőtteket, de ők egyszerre csak egy területre tudnak koncentrálni, egy valamit játszanak el, hogy hogyan csinálják azt a felnőttek másképp, és tökéletes görbe tükröt tudnak mutatni.

Gyermeki a lelkesedés, mikor teljes hévvel, tiszta buzgósággal vagyunk oda valamiért. Egy leírhatatlan érzés, mikor boldogok vagyunk attól, hogy a célért tehetünk, és ha a célt elérjük, az jelent abban a pillanatban mindent. És mennyien játszák meg az unottat, hogy őket semmi nem érdekel, nekik semmi sem számít. Vajon ki a boldogabb?

Gyermeki a gyengeség, hogy nem vagy képes valamit kezelni, hogy elesett vagy, hogy valamit nem tudsz, nem értesz, nem bírsz. Felnőttek ebben játszák meg magukat legtöbbször, hogy erősebbnek, okosabbnak mutatják magukat. Ez viszont általában átlátszó vagy kiderül, és még nevetségesebbé válunk miatta, és végeredményben úgy sem tudjuk, amit nem tudunk, csak még őszinték sem vagyunk.

Gyermeki a naivitás, amikor őszintén bízol az emberi jóban, hogy elhiszed másoknak, amit mondanak, tesznek, nem gondolsz hátsó szándékot. A bizalmatlanság már teljesen természetes felnőtt tulajdonság, de mennyivel mosolygósabb egy bizakodó ember. Meglehet, hogy csalódik, de a csalódás akkor is csalódás, ha az ember eleve bizalmatlan.

Gyermeki a remény, hogy minden megoldódik, mert valaki vagy valami biztosan megoldja, mindenre van válasz, mindig lehet optimistának lenni. Persze nem mindig alakul minden jól, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenhez pesszimistán, negatívan kell hozzáállni a kezdetektől. Aki mindig reménykedik, az egyrész sokkal nyugodtabban alszik, másrészt a hozzáállása miatt is nagyobb arányban viszi sikerre a céljait.

Gyermeki a hit, ami erős, mert nincs benne kétség. Amit hisznek azt valóban elhiszik, valóságnak tudják. Felnőttként hajlamosak vagyunk mindent megkérdőjelezni, sokszor még azt is, amire tudjuk, hogy nem lehet egyszerűen és földhözragadt racionalitással kezelni. És ki veszít? Aki a hitét elveszíti, az mindent elveszít.

Gyermeki a félelem. A mindent lebénító érzés, amikor olyannal találjuk szembe magunkat, amiről elképzelni sem tudjuk, hogy leküzdhetnénk. A felnőttek is félnek, és egyre elfogadottabb, hogy vannak félelmeink, mivel valóban vannak dolgok, amiket nem tudunk legyőzni. Aki küzd a félelme ellen az bátor, de az igazi félelmet nem is lehet legyőzni, így aki azt mondja, nem fél semmitől, az hazudik.

Gyermeki a szélsőségesség, hogy valami csak így, vagy csak úgy lehetséges. Csak az enyém, csak a tiéd, csak így lehet, kizárólag fehér, kizárólag színes, másnak nem lehet igaza. Ha egy felnőtt gyerekesen szélsőséges, azt legtöbbször már észre sem vesszük. Ez az egyik legártalmasabb tulajdonság, amit a legtöbben nem tudnak vagy nem is akarnak leküzdeni. Pedig óriási károkat okozott már, és még fog is.

Gyermeki a játék, a felszabadultság és a szórakozás. De gyermeki az is, aki túl komolyan veszi magát, mert az apróságokat is óriásinak tünteti fel, és sokszor nem tudja élvezni az életet.

Gyermeki a felelőtlenség, amit egy magát felnőttnek gondoló ember már nem engedhet meg magának, akkor sem ha magáról, de különösen nem, ha másokról van szó. Milyen ember az, aki kibúvik a felelősség alól?

Gyermeki a tudatlanság, amit kemény munkával lehet leküzdeni, közben a bölcsesség csupán tapasztalatból eredő rálátást jelent. Ahogy egyszer egy már idős és valóban okos ismerősöm mondta: „…akinek fiatalon nincs ki a négy kereke, az öregnek is csak egy vén hülye lesz!”.

Az arányosság lehet a dolog kulcsa, hogy mikor vállunk személyiségünk több területén inkább felnőtté. Persze nem szabad túlzásba esni, valami mellett ki kell tartani, valamiben gyermekinek kell maradni. És ha azt mondják, hogy „Nőj fel, ne légy gyerekes!”, válaszoljuk azt: inkább maradj te is gyerek egy kicsit!

2022.02.02.

Év, hónap, hét, nap, óra, perc, másodperc… Rohan, kifutunk, nem marad, elfogy, nem jut, kevés, nincs.

Ez az, amiből sosincs elég. Tervezünk, de nem végezhetünk, mert nem mi végzünk, nincs a kezünkben az idő, hogy gazdálkodhassunk vele.

Aki jól tudja beosztani az idejét, annak többje van, mint akinek rengeteg pénze van. Mert mi értelme a pénznek vagy bárminek, ha nincs idő kihasználni azt? A rendelkezésünkre álló időt nem tudhatjuk, csak remélhetjük, hogy a legjobban használunk, használtunk ki minden percet, hogy ne legyen egy pillanat sem felesleges, hiába való.

“Mind így van ezzel, ki hasonló időket megél, de a döntés nem rajta áll. A mi dolgunk eldönteni, hogy mit kezdjünk az idővel, ami megadatik nekünk.” - Gandalf, A Gyűrűk Ura

Haszontalan időpazarlás létezik, de mindenki maga kell tudja, hogy mire érdemes az idejét, az egyik legdrágább vagyonát felhasználni. Van akinek a munkája a legfontosabb, és minden idejét erre áldozza. Van akinek a családja sokkal fontosabb, és amennyit csak lehet, velük van. Van akinek a hobbija jelent olyan sokat, hogy több időt áldoz rá. De van akinek az egyszerű pihenésre vagy a szórakozásra van ideje. Nem haszontalan ez sem, az sem, ha valaki a pénzét költi, arról sem mondhatjuk meg, hogy ki mire tegye, mikor dönt jól, mitől teljesebb, boldogabb az élete.

Aztán az időnek van szava is, amit általában senki sem ért meg. Mert mindenkinek mást mond az idő szava, épp azt jelzi, hogy számára épp változás van folyamatban, ami rengeteg ideig tarthat, hogy végül már más legyen fontos, azután már másra fordítsa idejét.

Másokat úgy láthatunk, hogy fecsérli idejét valamire, valamivel, és ez azért szokott bosszantani bárkit, mert a legértékesebb dolgot pazarolni látjuk. De ritka az az eset, hogy mi másoktól időt kaphatunk, nyerhetünk. Ha mégis, akkor viszont azt értékeljük a legtöbbre. A közösen töltött minőségi időt, ami minden résztvevőnek fontos. A segítséget, amikor azért áldozunk az időnkből, hogy másnak vagy egyáltalán vagy kevesebb idő alatt sikerüljön megoldani valamit. A legnagyobb hála jár annak, aki az idejéből ad, és a legkellemetlenebb adósság, mikor más idejét pazaroljuk.

Az idő végtelen, de számunkra a földi életben véges, ráadásul nem tudjuk mennyi van belőle. Az idő relatív, amikor jó történik rohan, amikor rossz, akkor vánszorog. És legutolsó sorban gyógyszer, mivel ahogy minden, úgy a fájdalom és minden bú is elmúlik idővel.

2022.01.07.