Én is, te is, maga is, ő is.
Ez alapvetően természetes, így működünk, nem is működhet másként a dolog, ahhoz, hogy érzékelni tudjuk a világot először léteznünk kell, önmagunkkal kell tisztában lennünk. Gondolkodunk, tehát vagyunk. Az újdonságok feldolgozása a meglévő tudásunkra alapszik, és ha csak magunkkal vagyunk tisztában, akkor csak magunkhoz képest tudunk viszonyítani, csak a saját magunkról alkotott kép alapján tudunk értelmezni másokat.
De nem csak azért fejlődik az ember csecsemőtől felnőttig, hogy vasárnapi ebédnél több zserbót tudjon megenni. Ismeretekben, tudásban, tapasztalatban és érzelmekben is rengeteget lehet és kell tanulni. Viszont, az változó, hogy ezekben a folyamatokban ki milyen szintre képes eljutni. Ha nem vizsgáljuk és figyeljük meg mások viselkedését, helyzetét, „működését”, akkor csak a saját tapasztalatunkra hagyatkozunk, akkor nem is tudjuk magunkat vizsgálni, mert beszűkült gondolatkörrel fogunk rendelkezni arról, hogy hogyan lehet egyáltalán viszonyulni a dolgokhoz. És ha nem vizsgáljuk magunkat, akkor nem tudunk fejlődni, másokat sem tudunk fejleszteni.
„Mi az érzelmi intelligencia? Az, hogy nem leszek azonnal depressziós önmagamtól. Képes vagyok szemügyre venni magam és az engem körül vevő világot, és a mások szemével is képes vagyok látni, nem csak a sajátommal.”
Vekerdy Tamás
Az okos más kárából tanul. Ez a mondás is jól példázza, hogy fontos, hogy másokat megfigyelve, másokhoz, a családban, közösségben, világban található csoportokhoz van mód nyúlni, mint forráshoz, hogy hogyan lehet az életet másképp, hogyan lehet jobban, vagy hogyan lehetne rosszul csinálni. És nem gyengeség ezt tenni, hanem ahogy a mondásban van, ez kifejezetten okos módszer. Ha valamiben nincs tapasztalatunk, akkor megfigyeléssel nagyon sokat lehet tanulni (kérdéssel meg főleg). Ha valamit nem tudunk, nem az a jó hozzáállás, hogy annyiban hagyjuk, hanem ha utánajárunk és megtanuljuk.
Mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Hiába ugyanaz a sérülés, ugyan az a veszteség, a magunk fájdalmát valahogy mindig nagyobbnak gondoljuk másénál. Persze nekünk az fáj a legjobban, ami nekünk fáj, de ha közösségben élünk, akkor tudni kell helyén kezelni magunkat, meg kell érteni, hogy ha rangsorolni lehetetlen is, de előfordulhat, hogy másnak jobban fáj, vagy egyszerűen elfogadni, hogy nincs olyan, hogy valakinek rosszabb. Van, hogy mindenkinek rossz. Ilyenkor szoktak hasonló mondatok születni: „persze, értem én, neked is rossz, de nekem még ez meg ez miatt is rosszabb.”
Mindenki a saját sikerét érzi a legnagyobbnak. Persze a siker érzése biológiailag belénk kódolt okokból rövidebb ideig tart, de erre is igaz, ha elérünk valamit, azt gondoljuk, más még sosem volt ennyire fantasztikus. Aztán gyorsan realizálódnak a dolgok, és megértjük, hogy 10.000 forintot nyerni a kaparóson nem egy Nobel-díj.
Így van ez mindennel. A saját szűrőnkön keresztül látjuk a világot. Nem tehetünk ellene, de fejleszthetjük, és ehhez az kell, hogy nyitottak legyünk a velünk együtt élő emberekre, figyelemmel figyeljünk arra, amit mondanak, amit tesznek, ahogyan éreznek.
2019.08.06.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.