Egyébként… mondjam vagy ne mondjam?

Több szólás és idézet adja azt a megszívlelendő tanácsot, hogy bizonyos esetekben sokkal jobb hallgatni. Hallgatni arany. Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Ha nem tudsz egy jó szót szólni, inkább nem mondj semmit.

Nem feltétlen és nem mindig igaz ez. Alapvetően, ha az embernek mondandója, érve, hasznos véleménye, kérdése, ellenvetése van, akkor azt ki kell mondani, le kell írni, meg kell kérdezni. Ha ezzel előbbre tudja vinni a beszélgetést vagy információt, tudást oszt meg vele. Fontos is, hogy ha az ember igazságérzete megköveteli, akkor alátámasztható módon, a normális vitakultúrát használva közzé is tegye gondolatait, akár még be is szóljon. Ezzel nem árt annak sem, akinek közvetíti a mondandót és magáról sem állít ki közben szegénységi bizonyítványt.

Vannak azonban különböző helyzetek, amikor ezek a tanácsok bizony nagyon hasznosak tudnak (tudnának?) lenni. Észre kell venni, hogy a megfogalmazás inkább a „megszólaló” érdekeit védi. Felhívja a figyelmét, bár általában inkább már csak utólag, hogy az elmondott dolgokkal saját magát sikerült rossz színben feltüntetni. Közben azonban sikerült valószínűleg a hallgatóságot is valamilyen negatív élményben részesíteni. Tehát ha valaki odafigyel, hogy mikor hallgat, akkor többet is menthet: a beszélgetést, a hallgatóság kedvét, és saját magát a lebőgéstől.

A hallgatóság kedve a társalgásra és a megszólalóval való kommunikációra és a beszélgetés folytatásának megóvása azért fontos, mert senki (különösen, aki megszólal egy ilyen helyzetben) nem akar szociálisan sérülni, magyarán nem akarja magát kizárni egy beszélgetésből, mert ugye biztosan nem azért szólt bele. Kivéve, ha trollkodik, vagy tényleg az a célja, hogy a beszélgetés megszűnjön, és esetleg azzal az emberrel valóban nem akar többet beszélni. Erre mondjuk abszolút jó technika, ha hülyének tetetjük magunkat, de talán mégsem szerencsés.

Miért nem veszi gyakran észre magát az, aki ilyen helyzetbe kerül? Lehet egyszerűbb eset, amikor az elhangzottakból eszébe jutnak olyan dolgok, amik őt negatívan érintik, amik miatt ő hátrányt szenved, és bár a beszélgetés nem befolyásolja ezt, vagy éppen csak azt a témát beszélik ki, ami vele is történik, és ez őt annyira bosszantja, hogy nem tudja magában tartani a gondolatait, a szavait. Ilyenkor gyakran konkrétan meggondolatlan, de abszolút feleslegesen hangzanak el mondatok, amit aztán senki sem tud kezelni. Ehhez jön még az, hogy a megszólaló ilyenkor valamiért úgy gondolja, hogy azzal, hogy kimondta a kínját-baját, valamennyire elégtételt is vett. Ilyenkor olyan állapotba tud kerülni, hogy már-már nyugtatni kell. De hát egy ideges, bántott embernek ezt gyakran nem rójuk fel.

Van, amikor egy bizonyos témát szeretne erőltetni. Ilyenkor van, hogy nem számít neki, hogy teljesen más a téma, egy bizonyos irányba akarja terelni a beszélgetést, és ilyenkor egyáltalán nem szokta érdekelni a megszólalót, hogy köze nincs a beszélgetéshez. Persze a másik jóindulatán múlik, hogy ilyenkor hogyan kezelni a helyzetet. De ezt gyakran észre sem veszik az „elszenvedők”, csak értetlenül állnak: „hogy jön most ez ide?”.

Van, aki mindenben annyira kompetensnek érzi magát szakmailag, hogy okvetlen úgy érzi, neki kell helyre tenni a dolgokat. Vagy azt hiszi, hogy tudja, hogy éppen miről van szó. Ezek a legkellemetlenebb helyzetek, ilyenkor gyakran fordul elő, hogy a megszólaló is hamar rájön, hogy „hülyeséget beszél”, és kínosan kér elnézést. Van azonban, amikor nem képes valaki megérteni, hogy nincs nyomon, de csak nyomja, mert úgy érzi, hogy ő tudja. Az ilyet kell teljesen ignorálni, akár elküldeni a fenébe, ha nem ért a szép szóból.

Mindenesetre az ilyen helyzetek sokszor egy közbevetésből, egy beleszólásból adódnak. Egy olyan helyzetben, amikor nem is kellett volna mondani egyáltalán semmit. Ha matematikailag akarjuk ábrázolni, akkor egy számegyenesen bemutatható a dolog: ha valaki nem szólal meg, akkor nullán marad a „bölcsességi értéke” (erre mondjuk azt, hogy rendben van), de ha megszólal és fölöslegesen, vagy butaságot mond, akkor a másik fél számára elkezd mínuszba menni a mutató, és ez ellen már nem tud mit tenni a megszólaló, a „maradtál volna” már múlt idő. A bölcsesség ilyenkor legtöbbször nem csak az elhangzottak igazságtartalmára vagy relevanciájára vonatkozik, hanem arra is, hogy az emberek az alapján is megítélik magukban a másikat, hogy az tudja mik a társalgási szabályok, tudja mikor kell, mikor szabad és mikor van értelme megszólalni, és képes kontrollálni magát egy normális beszélgetés érdekében. Magyarán csendben tud maradni. A számegyenesen még azok is jobban állnak, akiknek egyébként fogalmuk sincs a témáról, de egyetértésüket kifejezve bólogatnak, vagy csak egy igennel vagy „ühüm-ühüm”-mel megerősítik az elhangzottakat. Ők annyiban bölcsek, hogy ha nem tudnak valamit, legalább nem szólalnak meg.

Ezek ellenére az ember néha nem tudja megállni, nem tud lakatot tenni a szájára. Viszont ilyenkor legalább tudni kell elviselni a retorziót. Előfordul, hogy csak megszakad a beszélgetés, van hogy veszekedést generál, és van, hogy simán elküldik az embert a fenébe. Olyankor meg szépen el kellene menni a fenébe.

2021.01.06.