Egyébként... előrejelzés

 Nyomokban világvége várható, északon az áramlatok foszladoznak, délről viszont jön a homok, nyugaton lassan mindenki teljesen megőrül, keleten pedig nagyon dörög és villámlik, közben mi meg csak magunk alatt vágjuk a fát… az összeset.

A hülyeség kora című filmet kötelezővé kellett volna tenni, nem csak az iskolákban, mint egy kötelező olvasmányt, de az otthonokban is, havonta le kellett volna adni főműsoridőben. A döntéshozókat, fejeseket, felső tízezret pedig naponta kellett volna leültetni, hogy megnézze. A film 2009-ben készült, a történet a jövőben játszódik, ahol a szinte teljesen kihalt emberiség a hagyatékát rendezgetve mélázik azon, hogy vajon hogyan sikerült mindent ennyire eltolni. 13 év távlatából pedig az az üzenete, hogy már késő.

Én láttam akkor, amikor még újdonság volt, azt hittem a remény szülte, hogy majd nem úgy lesz, ahogy látnoki erővel megalkották. De félelmetes, hogy milyen pontosan jövendölte meg (inkább tudósokkal közösen felvázolták) több, mint 10 évvel ezelőtt, hogy a klíma és az emberiség hogyan fog megváltozni. Amit eddig jósolt, teljesen bejött. Ha a többinek csak a fele bejön... már akkor is mindegy.

A film ingyen elérhető, ami ékes példája annak, hogy amit nem akarnak, hogy sokan lássanak, azt nem tiltják be, ellenkezőleg, ingyen feltöltik egy mindenki által elérhető helyre, és még véletlenül sem említik sehol. Itt a linkje: https://www.youtube.com/watch?v=oG8R1bfRKRk

Borzasztó belegondolni mi lesz, mi lehet, meddig megyünk még el? Vagy rögtön, és radikálisan változtatunk, vagy szépen lassan végünk. Nem. Már lekéstünk a változtatásról és már nem a "szépen lassan" fázisban vagyunk. Már a gyorsuló szakaszba érkeztünk, ezért kezdik el egyre többen észrevenni a hatásait. Vannak, akik még mindig erőltetik, hogy ez nem valós probléma, nincsenek összefüggések. Másokat még mindig nem érdekel, nem gondolják végig, hogy milyen hamar véget érhet a megszokott kényelem. Vannak, akik valamilyen módon mégis készülődnek, dehát a társadalom, a rendszer és a megkötések még azt sem engedik, hogy az ember bebiztosítsa magát. Már nem lassan jön el az ideje, hogy elfogyjon a víz (még ha nem is pont nálunk), ne legyen télen fűteni való, ne érjenek be a növények, a pénzünk elveszítse az értékét, háborúba keveredjünk, megakadályozzák, hogy megvédjük magunkat vagy megszerezzük amire szükségünk van, vagy elvegyék bármink is van. A jelenlegi társadalmi rend atomjaira hullik egy pillanat alatt, ha ezek az események a végletekig fokozódnak.

Mire számíthatunk? – Megszorítás, depresszió, öngyilkosságok. A megszorításoknak egyébként lenne értelme, mintha valami sajátos védő mechanizmus elindult volna, és végeredményben elkezdtük csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, de ha valaha vége lesz, akkor duplázott erővel rombolunk majd tovább. Közben megpróbálunk úgy tenni, mintha semmi sem történne. Mintha minden egyes megszokott kényelmünket szolgáló apróság megmaradna, és nem lenne veszélyben az egyensúly. Védelmi mechanizmus ez is, mivel akkora a baj, ami közeleg, hogy nincs már más ellene, mint a tagadás. Tagadjuk, hogy ez most, itt megtörténne, észre sem akarjuk venni. Aki szól, azt halkítjuk, mert nem csak tagadjuk, de nem is akarjuk elfogadni. Mivel az fájna.

A megelőlegezett, globális gyász szintén előjele a katasztrófának. Borzasztó felismerés, hogy lehet már gyászoljuk mindazt, amit elveszítettünk. Mert már múlt időben beszélhetünk a normálisan működő időjárásról, a fajok sokszínűségéről, és hamarosan múlt idő lesz ezzel megszokott életvitelünk, berendezkedésünk is. Temethetjük az egészet, ha egyáltalán lesz időnk temetni. Mert benne van a pakliban, hogy az egész olyan hirtelen fog a nyakunkba zúdulni, mint egy lavina. Mint mikor egy hegymászócsapat látja valóban maga felé száguldani a hó-fergeteget. Van, aki szólt korábban, hogy ez így nem lesz jó, és van aki még most is rohan előre, mintha le tudná hagyni a végzetet, de a többség csak döbbenve áll, és fél perc alatt feldolgozza a gyászt.

A gyász feldolgozásának öt szakasza van: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás.

Mint egy filmjelenet: néz a csapat a lavinára és először tagadnak: ez nem lehet igaz! Aztán persze mérgesek, de erre sincs sok idő. El kezdenek körbe nézni, hátha találnak kiutat, hátha van valami mód: ez az alkudozás, ezután jön az igazi páni félelem, hogy most mi lesz: ez a depresszió. És végül, amikor rájönnek, hogy nincs mit tenni, elérkezik a megnyugvás, az elfogadás pillanata, amikor a lavina alatt állók megfogják egymás kezét, és bátran néznek bele a halál szemébe. Gyönyörű kép, iszonyú végkifejlet.

Egy ilyen pillanatnak vagyunk mindannyian részesei, milliószoros lassításban, a különböző szakaszokat szinte egyszerre megélve. Amit ebben az esetben elveszítünk nem más, mint a saját életünk, környezetünk, mindenünk. „Magatokat siratjátok”!

Egyszerűen tönkretették körülöttünk a bolygót, amihez a magunk kényelmével mind hozzájárultunk. És ahogy a bolygó élővilágot biztosító közege omlik össze, úgy válik egyre tisztábbá mindenki számára a kép, hogy valami akkora nagy a baj, amit csak akkora összefogás állítana meg, amit még nem látott a világ. De ilyet nem véletlenül nem látott még a világ. És ezt a tényt felismerve egyre többen realizálják, hogy jön a katasztrófafilmekben, disztópiákban képileg megjövendölt élet. Ami a mostanihoz képest életnek sem biztos, hogy nevezhető, tehát van mit gyászolni.

Aki tagad, az még nagyon az elején van a folyamatnak, mintha semmissé lehetne tenni bármi rosszat azzal, hogy nem fogadjuk el. Akik haragban vannak, azok már megértették, hogy valami történt, de azt keresik, hogy ki okozta, és felelősségre akar valakit vonni, az olajtársaságokat, a műanyag használókat, a kormányokat. Aki alkudozik, az reméli, hogy vissza lehet fordítani a folyamatot, de van, hogy a véglegest akarja meg nem történté tenni. A kétségbeesés pillanata ez, és ebben van jelenleg a világ nagy része a kvótákkal, a szabályozásokkal, a papírszívószállal. És vannak, akik már a depressziónál tartanak, maguk alatt vannak mert nem tudnak mit csinálni. Sok fiatal érzi így magát, a teljes kétségbeesés eluralkodik rajtuk, és van, hogy sírnak, és vádolják az előző generációkat és mérgesek, de leginkább csak teljesen letargikusak. És a végső fázis, az elfogadás, amihez a legkevesebben jutottak még el, mert ahhoz az egész folyamatnak le kell zajlania. Elfogadni a veszteséget megnyugtató de szomorú dolog, amikor már nem aktuális érzelmeket vált ki az emberből a megtörtént veszteség, hanem már tud objektívebben visszatekinteni, és azon gondolkodni, hogy amit elvesztettünk az milyen volt, mi volt jó benne.

A hülyeség korában is itt tart a főszereplő narrátor, az összegyűjtött emberi produktum, a művészetek és a tudomány eredményei mind ott vannak, mint egy sírkő, hogy emlékeztessen, hogy mi minden jó volt a korábbi korokban, és mit veszítettünk el azzal, hogy nem vigyáztunk magunkra.

Falra festett ördög.

Tenni kellett volna valamit. Már rég, és sokkal többet. Akik tehettek volna bármit, azok ezt nem látták be, vagy nem látták a hasznot benne. Lassan de elértük a pontot, amikor már nincs mit tenni.  Akik előre látták, hogy mi lesz, azok szóltak. Ezek a szavak már elszálltak. Akik tudták mi lesz, azok lehettek jósok, zsenik, őrültek, tudósok, józan paraszti ésszel rendelkezők, mindegy. Mielőtt elkezdett összeomolni a kártyavár, ami a többség által elképzelhetetlen volt, addig a sok őrült csak a falra festette az ördögöt, és bárhonnan képesek voltak őket kitessékelni. A többséget nem érdekelte, sőt dühítette a klíma-téma. Próbálták felnyitni mindenki szemét, elmagyarázni mi a baj a rendszerrel, a következményekkel, az emberekkel. De nem tettek mást végül, csak falra festették az ördögöt. Illetve szóltak, hogy az ördögöt így szépen, mindannyian festjük, de csak együtt lehet lemosni, amíg még lehet. Mostanra eljött az idő, amikor az ördög lemászik a falról.

„Én mondtam! Mit mondtam neked? Nem meg mondtam?  Mert én szóltam!  Mhmmm...  És mikor szóltam neked? Már réges-régen. És mit mondtam, mi lesz mikor szóltam? Pontosan az, ami történt!!!” - Family Guy

A megmondókat nem szeretik az emberek, mert kellemetlen, kérlelhetetlen alakok. Az előre megmondókat meg aztán főleg ki nem állhatják. Én nagyon sajnálom azokat, akik a falra festették az ördögöt, és nem értek el vele semmit, közben szánom és bánom az egész felhajtást, mert nem értünk el vele semmit. Mosolyogva szedtük és szelektáltuk a szemetet, LED-esre cseréltük az izzókat, de a nagyobb folyamatokra és a tömegekre semmilyen hatást nem sikerült gyakorolni. "Mindmeghalunk" - mindenképpen, és egyszer biztos. Csak jó lett volna elérni azt, hogy ne idő előtt, és megakadályozni a káoszba fulladó, a gyerekeinket, unokáinkat a létbizonytalanságba taszító végkifejletet.

2022.09.29.