Object-fit: cover; Front-end webfejlesztésben a CSS nyelvben használatos egy soros kód. Amíg nem létezett, mert nem hozták létre a fejlesztők és nem tették szabvánnyá, addig az interneten a képeket bizonyos körülmények között körülményes volt szépen, torzításmentesen megjeleníteni. Voltak megoldások, trükkök, gyakorlottabbaknak eszközkészletek, hogy megoldják ezt az adott problémát, de nem volt alap-megoldása, nem volt rá egyszerű mód. Minden bizonnyal a tapasztalat szülte a döntést, hogy ezt meg kell oldani, ezért kifejlesztették, a szabvány részévé tették, és most már használható, bárki ilyen problémáját könnyedén megoldja. Varázsszóra.

Jók lennének az élet más területein is ilyen varázsszavak. Amiket tervezéssel és fejlesztéssel létre lehetne hozni, és onnantól az adott helyzetben használhatóak lennének, a problémát legtöbbször varázsütésre oldanák meg. Vannak, amikre még mindig nincsenek és vannak, amikre sosem lesznek megoldások. És hiába vannak jól kitalált feloldásai néhány bonyodalomnak, ha az, akinek alkalmaznia kellene nem tesz semmit.

Vannak problémák, amiket sokan nagy szavakkal (varázsszavakkal) jönnek megoldani: együttélés, elfogadás, tolerancia. Csak gyakran az, aki ezeket a szavakat próbálja azokra rásulykolni, akiknek a probléma valódi gondokat okoz, dolga végeztével (bérszámfejtés után, a számla kiállításának dátumán) hazavonul a kuckójába, és soha nem fog együtt élni a problémával, soha nem is fogja megtapasztalni azt, hogy miről prédikál, mibe avatkozik bele. Létezik a varázsszó, csak nem old meg semmit, vagy másra használják. Tényleg nagyon jó lenne ezekre a helyzetekre, ezekre az emberekre, csoportokra, valami céleszközt fejleszteni. Sokan mondhatják most, hogy egy gépfegyver megoldaná a problémát. A gépfegyver lenne a varázsszó? Nem hiszem. De milyen jó lenne, ha minden helyzetre, emberre, problémára - amivel most gondban vagyunk – lenne egy egyszerű, hivatalosan is használható módszer vagy varázsige, amivel a gond eltűnne. Sokan mondhatják, hogy ez lehetne a szeretet. De jó lenne, ha ez tényleg ilyen egyszerűen működne.

2020.09.29.

A Kémek hídja című filmben kérdezik meg többször a lebukott kémet (többek között, amikor a villamosszéket hozzák szóba, vagy amikor „visszacserélik”, és hazamehet a Szovjetunióba), hogy nem aggódik? És mindig egy kérdéssel válaszol: Az segítene?

Több elemzés és fejtegetés, sőt róla szóló könyv is hozza példának ezt a fajta hozzáállását, mint a bátorság egy jó példája. Mert, hogy nem aggódik a következményeken, nem bénítja meg a félelem. Sőt teljes rezignáltsággal ad hangot annak, hogy miért is kellene félnie, az úgy sem segít. És ez így is van, amikor baj van, akkor már nem segít egyáltalán az aggódás, a kapkodás, a para. Akkor már mindegy.

De nem mindegy előtte. Az, aki így áll hozzá a dolgokhoz, az nem is gondolkodik felelősen, vagy éppen nem törődik bizonyos következményekkel. A címszereplő (akit egyébként egy valóságos kémről mintáztak) minden bizonnyal átgondolta, hogy ha ő kémkedik és elkapják, akkor bizony akár ki is végezhetik. Így ő - akár azt is mondhatnánk - felelőtlenül gondolkodott a saját élete szempontjából, de ezt áldozatként hozta meg azért, hogy a hazáját segítse. Mindazonáltal a lebukása is a felelőtlenségének köszönhető, már nem figyelt eléggé, és egy kém-pénzérmével fizetett egy újságosnál. Ha jobban vagy többet aggódott volna, akkor nem kapták volna el.

Aki valami fontosabb célért képes feladni a félelmeit valóban bátor ember. Aki azonban csupán felelőtlen, vagy nem gondol a következményekre, az egyrészt inkább ostoba, másrészt egy veszélyes (ön és közveszélyes) ember. Az nem bátorság, ha valaki feleslegesen kockáztatja az életét, vagy felelőtlenül neveli gyermekét, trehányul végzi a munkáját. Mert ha egy baj megelőzhető némi egészséges aggodalommal, akkor az a bátor, aki fel meri vállalni, hogy félti azt, amit félteni kell. Az aggodalom nem csak bénító, de ösztönző hatású is lehet. És a hatása az lehet, hogy később már nem kell azon egyáltalán elgondolkodni, hogy az aggodalom segítene-e? Ha időben aggódik az ember, akkor segít.

2020.09.02.

Tudtommal nem létező fogalom. Mégis talán így lehet nevezni azt a hatalmat, ami úgy érvényesíti akaratát, hogy nem vesz tudomást azokról, akikre hatással van a döntése, nem érdekli vagy nem veszi észre azokat, akik életét befolyásolja, akik nélkül nem dönthetne.

Mi a különbség e között és az egyszerű elnyomás, a zsarnokság, a diktatúra között? Nagyjából úgy viszonyulnak egymáshoz, mint Orwell regényének rendszerei. Az 1984-ben a totális hatalom mindent irányít, kendőzetlenül és szándékosan. Vagy a látszat kedvéért kendőzötten. Az Állatfarmban azonban a rendszer elvileg nem az irányításon alapszik, illetve azon, hogy a hatalom közös. Aztán persze kialakul a hatalom klasszikus formája, vannak egyenlők, de vannak egyenlőbbek. A különbség az átmeneti időszakban van. Az Állatfarmban az átmeneti időszakban, amikor az állatok szabadságukat, sikereiket és összetartozásukat ünneplik, épp akkor vállnak a passzív elnyomás elszenvedőivé. Ahogy ezt sok történetben és a történelem során sokszor megtapasztalhatta az emberiség, ez elvileg átmeneti időszak, aminek a végén a passzív elnyomóból aktív elnyomó, diktátor, uralkodó lesz.

A mai kor vívmánya, hogy ezt a passzív időszakot tudja elnyújtani olyan hosszan, hogy az átmenet vagy ne legyen érezhető, vagy egyáltalán meg se történjen. És így marad fenn a passzív hatalom, ami ugyan úgy elnyomáson alapszik, csak mondhatni senki sem veszi észre. De attól még elnyomás.

Ahol elnyomás van, ott elnyomás van. Írta volna a költő.

A hatalom nem azért érvényesíti hatalmát, mert erre van joga, vagy mert valóban igaza van, hanem azért, mert megteheti, meg akarja tenni és meg is teszi. Ha megteheti valaki, hogy mások felett, mások helyett döntsön, attól még nem zsarnok. Akkor lesz az, ha meg is teszi azt a többiek vagy az igazság vagy a jog érvei vagy épp akarata ellenére. Erre sokféle alapot lehet adni: egyrészt az erősebb, vagy a "főnök" gondolkodik így. De ilyen a „szent” demokrácia is, amiben a többség, vagy a többség szédítésével hatalmon levő hagyja figyelmen kívül a kisebbséget (azokat, akik kevesebben vannak). És sajnos sokszor az emberi butaság és nemtörődömség enged teret annak, aki irányítani akar másokat. Azt nyomnak el, aki hagyja magát elnyomni. Avagy: azt is elnyomják, aki hagyja, hogy másokat elnyomjanak.

Ha fel akarjuk ismerni ezt a helyzetet csak fel kell tennünk néhány kérdést, amik általában így kezdődnek: Megteheti ezt? És megteszi? Megteheti azt? És megteszi? De… csak nem teszi meg azt? De mégis? A példák száma sajnos nagyon hosszú. Kivételezés, megkülönböztetés, barátokkal, üzlettársakkal szemben pozitív, nem belső körhöz tartozókkal szemben pedig PASSZÍV hozzáállás, ígérgetés, a saját jogkörben hozható döntésekben pedig a közvélemény teljes figyelmen kívül hagyása. Mindenkire tesznek magasról, de a lényeg, hogy tombol az áldott béke.

Orwell metaforájából kiindulva: nem szabad az igavonó szerepébe, a bégetők közé vagy az aranytojást tojók közé állni ha az elnyomó nem vesz figyelembe másokat, mert annak idővel rajta kívül mindenki kárát látja.

Az 1984 világa sosem jött el, és valószínűleg nem is fog, mert túl egyértelmű, elárulja magát. Az Állatfarm azonban már többször is, és még sokszor el fog, mert az emberek nem veszik észre. A passzív hatalom ilyen. Észrevétlen, gyakran nem csak az elnyomottak, de az elnyomó sem veszi észre, hogy mi történik, hogy megtörténik.

2020.07.30.

Az erkölcsi norma egy következetes, egységes értékrendszer kell, hogy legyen mindenkiben, ami alapján az egyes emberek élik az életüket, és elvárják másoktól, hogy hasonlóan éljék. Illetve sokszor ezek olyan törvényen kívüli (törvény felett álló), valóban csak erkölcsi normák, amiket a mai csodálatosan liberális világban nem erőltetni, de gyakran szóvá tenni is tilos. Így aztán sokszor ezeket a normákat nem lehet elvárni a közösségünk tagjaitól sem, azon kívül pedig tényleg értelmetlen, egy indiainak nem magyarázza meg senki, hogy böjtben pénteken ne egyen húst… mivel egész életében nem eszik. A kulturális különbségek, távolságok óriásiak, vallási, történelmi és erkölcsi vonalon olyan távol állnak bizonyos közösségek egymástól, hogy azok között szinte kizárt az átjárás, hacsak nem a globalizált társadalom, amiben azonban a legtöbb egyedi érték és egyedi norma elveszik. Így szűkebb közösségben lehet csak megkívánni a többi embertől, hogy igazodjon a le nem írt szabályokhoz is. És a legtöbb ember szeretné, ha a többiek is az ő saját normái szerint élne, mert ezzel könnyebb együtt élni, és az önigazolás természetesen boldoggá teszi az embert. Ezért várnak el az emberek egymástól viselkedési, hozzáállási alapokat. Aki megfelel ezeknek az alapoknak, az jó ember, aki nem, azt rossz szemmel nézik, ellenségükként tekintik, mivel az nem úgy tesz, ahogy nekik tetszik. Még olyankor is elvárnák, ha semmi közük a másikhoz. Ilyenkor persze nem várhatnak el semmit, de akkor is rossz emberként tekintenek az emberre, még ha nem is ismerik.

És sajnos a fordítottja is gyakori, ha valakit ismernek és nem kedvelnek, akkor képesek a normáikat úgy alakítani, hogy az ellenségük mindenképp a negatív oldalon álljon. Köpönyegforgatók és hazug emberek azok, akik így tesznek. Értékes ember az, akinek az értékei maradandóak, tartósak, nem váltogatja a normáit. A norma az norma, az egy és megváltoztathatatlan, vagy különben nem is norma.

Persze senki sem születik tökéletesnek, az emberi értékek, a fontos és sarkalatos dolgok idővel csiszolódnak végül morállá, addig pedig sokat kell tapasztalni, egy tanulási folyamat végére alakul csak ki mindez. És sok hibát vét addig az ember, sok, kezdetben nyilvánvalónak tűnő dolgot kell megkérdőjeleznie magában, átértékelni, felülírni. De ennek a folyamatnak is véget kell érnie, egy felnőtt embernek már ki kell magában alakítania azt a rendet, amihez önmaga is igazodni tud, és ami alapján értékelni tudja a világot. A fiatalokban ezek a normák legtöbbször annyi nincsenek kialakulva, hogy azt gondolják, bármit szabad, és nem értik a felnőttek szigorú elveit. Ahogy érik be a fejük, úgy jönnek rá egyre-másra a szabályok fontosságára. Vannak persze akik nem, és ennek az elkallódásnak jó táptalaj a mai szabadelvű globális világ, amikor senki nem szabhat meg senkinek semmit. De ez egyszerűen nem fenntartható, egész egyszerűen káoszba, anarchiába vezet. Ezért kell, fontos, talán kötelező is ezekről a normákról beszélni, ezeket elvárni, és megértetni másokkal. És nem rugalmasan kezelve, nem szabad megengedni, hogy az egyiknek szabad ezt, a másiknak meg nem. Szomorú látni akár felnőtt és idős embereket is, akikben gondolnánk, hogy már stabil lábon állnak az emberi értékek megítélése, hogy olykor szédületes kettős mércével ítélkeznek. Az egyik oldalon habzó szájjal mondanak el bárkit bárminek az erkölcsi alapokra hivatkozva, közben, ha a saját családjukban, baráti körükben történik valami „szégyenteljes” dolog, azt mosdatják, szépítik, az nem is böki a csőrüket.

Nem is böki a csőrüket? Valahol azért remélem, hogy ilyen esetben azért legalább az éjszaka csendjében csikorognak a fogaskerekek, hogy ezt feldolgozzák.

2020.07.01.

Ez van.

Nem azokról akarok én itt írni, aki egészségügyileg, pszichológiailag vagy bármilyen egyéb okból sérültek, nem akarom őket bántani. A teljesen hétköznapi, elvileg normális gondolkodással rendelkező emberekről. Persze egy IQ teszt vagy egy diploma, biztosíték lehet, de egy józan paraszti ésszel feltett kérdés néha többet mond bármilyen orvosi igazolásnál.

Kezdjük azokkal, akikről sokan gondolják, hogy hülyék. Alacsony a kerítés, ugye, ezért aztán sokan vannak, akikről sokan gondolkodnak így. Le is lehet szögezni, hogy akár szerencsétlennek is lehet őket nevezni, mert talán csak azért nem orvosilag igazolható a problémájuk, mert még nem jöttek rá a szakemberek, hogy hogyan igazolják, de azért is szerencsétlenek, mert gyakran nem is jogosan gondolják őket hülyének, és azért is (leginkább), mert legtöbbször nem is sejtik, hogy ez a helyzet.

Vannak aztán az átlagos emberek, akik különösebben nem hülyék, nem is okosak, vannak dolgok, amikhez meg nagyon is értenek. Mégis. A legtöbben őket a közvetlen környezetükből gondolják hülyének. Persze, gondolhatják, mivel ismerik őket. A többség nem tudja, viszont azok a kevesek! Igazi, életet megkeserítő hülyeségek törnek itt felszínre, amikor valakivel nem lehet mit kezdeni, mert annyi esze már van, hogy rájöjjön, hogy őt hülyének akarják nézni. Parttalan viták, állandóan előjövő konfliktusok, a megértés hiánya: ha valakivel „így állunk”, akkor ott valaki hülye. És gyakran bizony mindkét oldallal vannak gondok.

Na és vannak az okosok. Gondolhatnánk, hogy őket senki sem tekinti hülyének. Pedig de. Hány tanárra, főnökre, politikusra, szaktekintélyre, vezetőre szokták mondani, hogy hülye. Itt persze gondolhatnánk, hogy csak az irigység. De nem ez a helyzet, tényleg vannak olyanok, akiknek van esze dolgokhoz, máshoz viszont annál kevesebb, és aki józanul megvizsgálja a helyzetet, megállapítja: ez hülye!

De az igazán érdekes talán a másik oldal. Mert amíg mindenki fel tud sorolni szerintem majdnem annyi hülyét, mint ahány embert ismer (vagy ha nem őszinte magával, akkor legalább bevallhatná, hogy bizony hülyézte már le legalább gondolatban valamennyit), addig saját magáról szinte senki sem gondolja azt, hogy hülye. Hogy is lennénk azok?! Velünk csak elbánt az élet, vagy nem volt szerencsénk, vagy nem értjük meg egymást, vagy bizonyos dolgok nem érdekelnek. Akivel elbánt az élet, vagy nincs szerencséje… arról a legtöbben azt gondolják, hogy hülye, vagy szerencsétlen. Aki nem ért meg másokat, és másokkal nehezen jön ki… arról a másik általában simán azt gondolja, hogy hülye. Aki meg annyit mond, hogy bizonyos dolgok őt nem érdeklik, azt azok, akiket az a dolog komolyan foglalkoztat… bizony hülyének ítélik.

Nem lehet azonban ezzel állandóan foglalkozni, de néha talán kell. Ha más nem, akkor annyira, hogy ha szembe találjuk magunkat valakivel, akit épp hülyének tartunk valami miatt, akkor gondoljunk arra, hogy éppen ő is nyomós indokokat sorakoztat fel, hogy miért vagyunk éppen mi a hülyék.

„-Itt mindenki hülye?

-Itt? Mindenki.”

Üvegtigris

2020.06.02.